Félrelépett a gyermekeim apja.
Szokásos sztori, de nekem fájt.
Anyám mindig azt mondta ha egy ruhád, nem jó már, de eldobni sem akarod szakítsd szét.
Mostanában sokat olvasok erről a témáról. Mintha újra szaporodna ez a fajta viselkedés, vagy csupán most újra ez a divat. De ez felidézte bennem a saját életem, eme eseményét.
Még éppen csak felnőtt lettem amikor megismertem őt. Szőke haj. Zöld szemek Nagyon kedvesnek ismertem meg. Látszólag ugyan azt akarta amit én családot, egy hagyományos életet. Hamarosan már együtt éltünk a szüleinél egy apró szobában. Később egy kis házban, mert persze jött a trónörökös. Aztán egy lány. Majd ismét egy fiú. Minden úgy lett volna ahogyan megálmodtuk.Hiszen építkeztünk is. Viszont nem lett.
Vajon miért?
Amikor külön kosztra mentünk, akkor is egy nagy veszekedés kerekedett, mivel így anyósom elesett egy csomó pénztől bár egy udvaron laktunk, mindenbe bele kötött. ennek ellenére segítettem neki ahol csak tudtam. Mert egyszerűen ilyen vagyok. Ilyennek neveltek. Lenyeltem mindent. Az akkori életem párja, már máshol kezdett dolgozni. Nem érdekelte az otthoni viták. Talán ezért is nem vettem észre a változást rajta. Vagy csak jobb volt vaknak lenni.
Egy munkahelyi buliba hívták. A munkatársai rávették vigyen engem is. Ahogyan ott álltam a mosdóba hallottam az egyik kolleginája bent sír a toalettben. Elhangzott az a bizonyos mondat.
Minek kellett ennek a nőnek ide jönnie.
Ebből az egy mondatból már tudtam rólam beszél, és bizony, ő nem más, mint az uram szeretője.
Ki mentem visszaültem a helyemre, és nem tudtam eldönteni, Sírjak, vagy essek neki az asszonynak a férje előtt. Esetleg ordítsak a párommal. Amiért ezt tette velem. Egyiket sem tettem, lenyeltem.
Másnap beszéltünk. Elmondott akkor már mindent. Nem volt oka tagadni. Ott akkor azt hittem kettészakad a lelkem. Minden jó érzésem elhagyott. Tényleg úgy éreztem meghasadok, ott elnyel a pokol. Nem szakítottunk. Még.
Sok mindent tudok már azóta. Így azt is, hogy fiatalon az embernek minden, vagy fekete, vagy fehér. A apró átmeneteket csak a korral szedjük össze. Már nem bíztam benne, Ott voltak a gyerekek. Kínlódtam. Képtelen voltam sírni. Csak lenyeltem a fájdalmat, az önbecsülésem hiányát, mindent. Elmondta, szerinte én nem vagyok jó asszony mert nem úgy viselkedek vele, ahogyan szerinte kellene. Nem írom le milyen szép dolgokat gondoltam én immáron róla. Ami a legjobb, ekkor kezdett el féltékenykedni rám. az első pofont is ez időtájt kaptam. Miután terhes lettem és rávett tartsuk meg. Miközben még mindig oda járt ahhoz a nőhöz. Bár ezt később tudtam meg.
De én akkor már készültem rá.
Lelkileg megkeményítettem magam. Anyagilag is. A gyerekeket is. Bár ez nem volt nehéz mivel akkoriban. Mindig úton volt , mint az Urbán lelke.
Aztán mikor a hölgyemény elköltözött a férjétől. a párom pedig vele ment. Szóval elköltözött. Mi ezt úgy ünnepeltük meg, hogy elmentünk a kicsikkel az állatkertbe. Azt vittem teljesen felvérteztem magam. Tévedtem. Tizenkét évig tartott a gyógyulás.
Sokáig tartott míg rájöttem nekem is jár a másfajta élet, és nem csak anya vagyok hanem nő is. Ami neki nem kellett, az másnak kincs.
Csakhogy ez már egy másik történet!
Visszatekintve ez életem egy fejezete, ami változást hozott. Nem az a legrosszabb ha elhagynak.
Ti veletek előfordult?
Hogyan dolgoztátok fel?
